Novemberben egy hivatalos hazai jelentésben olvastam először részletes adatokat a magyar alkoholfogyasztási szokásokról. Az egyik fejezet külön a magasan funkcionáló ivókról szólt: olyan emberekről, akik rendszeresen fogyasztanak alkoholt, mégis látszólag teljesen stabil életet élnek. Dolgoznak, teljesítenek, sportolnak, társasági életet élnek, és kívülről senki nem mondaná meg róluk, hogy problémájuk van.
A jelentés szerint ez különösen gyakori bizonyos szakmai közegekben. A divat, a marketing, a kreatívipar vagy az üzleti rendezvények világa olyan környezetet teremthet, ahol az alkohol szinte észrevétlenül válik a napi rutin részévé.
Aznap este sokáig gondolkodtam ezen.
Másnap egy szombati divateseményre mentem, ahol évek óta rendszeresen dolgozom. Már a welcome drinknél feltűnt, mennyire természetes mindenki számára, hogy pezsgővel a kézben indul az este. Egy régi barátnőm, akivel együtt kezdtük a szakmát, az este során öt pohár pezsgőt ivott meg. Közben mosolygott, beszélgetett, tökéletes sminkben és hibátlan eleganciával mozgott a vendégek között. Másnap reggel pedig pontos időzítéssel posztolta az esemény fotóit az Instagramra.
Senki nem mondta volna meg róla, hogy gond lehet.
Este a férjemmel erről beszélgettünk otthon, és ő tette fel azt a kérdést, amit addig valahogy kerültem:
– Feltűnt neked, hogy mennyit ivott?
Akkor jutott eszembe újra a jelentés.
Az „alkoholizmus Magyarország” témájáról szóló statisztikák szerint a magasan funkcionáló alkoholhasználat különösen nehezen felismerhető nőknél. Sokszor évekig nem jár látványos széteséssel. A karrier működik, a külső rendezett marad, a társasági élet aktív. Közben azonban az ital lassan a mindennapi stresszkezelés részévé válik.
Néhány nappal később rá is kerestem:
„alkoholizmus magyarország”.
A találatok között ott volt a Felépülők Családi Felépülési Központ egyik cikke. Az írás meglepően pontosan fogalmazta meg azt a világot, amit addig én is csak fél szemmel figyeltem a saját szakmámban.
Nem a klasszikus alkoholista képet mutatták be. Nem a teljes leépülésről szólt a cikk, hanem azokról az emberekről, akik kívülről még tökéletesen működnek. Akiknek az italfogyasztása szinte beépül a szakmai kultúrába.
A divateseményeken ez különösen könnyen normalizálódik. Egy pohár pezsgő a backstage-ben. Koccintás egy sikeres bemutató után. Bor egy vacsorán. Koktél egy networking esten. Egy idő után senki sem figyeli, hol van a határ.
És talán pont ez benne a legveszélyesebb.
A férjemmel hosszú estét beszélgettünk erről. Nemcsak a barátnőmről, hanem saját magunkról is. Arról, hogy mennyire természetes lett az ital jelenléte bizonyos közegekben. A saját eseményeimen én is gondolkodás nélkül elfogadtam a pezsgőt. Nem nagy mennyiségről volt szó, inkább arról, hogy az egész rendszer része lett.
A Felépülők egyik mondata különösen megmaradt bennem:
„A függőség nem mindig egyéni gyengeségből indul. Sokszor kulturális mintázatként épül be az életbe.”
Ez nagyon igaznak tűnt.
Néhány héttel később meghívtam a barátnőmet egy kávéra. Nem az ivásról akartam kérdezni, inkább arról, hogyan van valójában.
Aznap sok mindenről beszéltünk. A márkájáról, a munkáról, a magányról, a fáradtságról. A beszélgetés végén egyszer csak teljesen természetesen mondta ki:
– Az utóbbi egy évben minden este megiszom egy üveg bort.
Nem drámai hangsúllyal mondta. Inkább úgy, mintha csak egy napi rutint említene.
Ott értettem meg igazán, mennyire alattomos ez az egész.
Nem volt összeomolva. Nem vesztette el a munkáját. Nem csúszott szét az élete. Egyszerűen csak lassan hozzászokott ahhoz, hogy az alkohol lezárja a napjait.
Később felhívtam a központ egyik szakemberét, és megkérdeztem, hogyan lehet egy ilyen helyzetben jól segíteni valakinek. A válasz egyszerű volt:
nem meggyőzni kell, hanem lehetőséget mutatni.
Végül a barátnőm elfogadott egy első konzultációt. Nem rögtön. Először elutasította az ötletet, aztán két héttel később írt egy rövid üzenetet:
– Azt hiszem, elmegyek.
Néhány hónappal később már teljesen más embernek láttam.
Nem azért, mert hirtelen tökéletes lett minden körülötte, hanem mert újra jelen volt a saját életében. A legutóbbi bemutatóján pezsgő helyett szénsavas vizet ivott, és senki nem foglalkozott vele különösebben. Talán ez is mutatja, mennyire sok minden csak a fejünkben tűnik kötelezőnek.
Azóta több nő is írt nekem hasonló történetekkel. Divatszerkesztők, marketingesek, stylistok, vállalkozók. Sokan ugyanarról számoltak be: kívülről minden rendben volt, közben pedig az esti ivás lassan szokásból szükségletté vált.
Az alkoholizmus magyarország témájában szerintem az egyik legnehezebb kérdés ma éppen ez: a társadalmilag elfogadott, jól működő, láthatatlan függőség.
Mert amikor valaki még dolgozik, mosolyog, sportol és sikeresnek látszik, nagyon könnyű azt mondani, hogy nincs baj.
Pedig sokszor pont ilyenkor kezdődik el igazán.